"Mint amikor távolból sokat gondolunk azokra, akiket szeretünk, de már megszoktuk, hogy nem láthatjuk őket mindig, és ha újra találkozunk, szeretetünkbe valamiféle tartózkodás keveredik, míg csak a közös élet ismét össze nem forraszt velük."

/Maupassant: Egy asszony élete, 80. old./

Érdekes, hogy pont most olvasom ezt a könyvet. Bár szerintem minden aktuális olvasmányunkat a saját életünkre vonatkoztatjuk, és mindíg mást és mást mond attól függően, hogy milyen idősen, milyen hangulatban, milyen 'korszakunkban' olvassuk.

Egyszer elkezdtem idézeteket kiírni, de rájöttem, hogy könyvenként egy füzet megtelne. Ez a pár sor annyira illik most az érzéseimre Pesttel és a barátaimmal kapcsolatban. Nagyon furcsán éreztem magam most fent. Alig vártam, hogy ismét a fővárosban legyek: Úgy éreztem, ennél szebb nem is létezik, még az aluljárók bűze is hiányzott. Azt gondoltam, Magyarországhoz hozzátartozik ez a kicsit melankólikus, cinikus magatartása az embereknek, a buckás-kátyús utak, a füstös kocsmák. Tényleg azt hittem, hogy ez adja a báját. Hazajöttem, és nem tudtam úgy érezni magam, ahogy vártam. Nem melankólia ez az embereken, hanem csalódott düh és tehetetlenség, beletörődés. Nappal félek az utcákon. Minden sarok nemhogy piszkos: úszik a mocsokban. Annyira sajnálom, hogy ezt vettem észre a pár nap alatt. Imádom Magyarországot és nem tudnék máshol élni, de borzasztó. Mint valami nyomortanya. Remélem, hogy csak az idő miatt voltam ilyen passzban és nyáron mindent másképp látok. Lelkiismeretfurdalásom van, nem akarok egy kényeskedő sznob lenni, akinek külföld után már nem elég jó az otthona.