Nem Nem Nem. Strindberg jó téma, ill. ilyen profánul nem lehet fogalmazni, nem szabad, mert ő az aki éppenhogy nem "téma" a szó köznapi értelmében. Strindberget át kell érezni, és ez egy akkut depresszió nélkül, egyszerűen nem megy. Strindberget nem lehet leemelni a polcról, kis piros pántlikával feldíszíteni, meg egy aranyszalaggal, aztán valami cukrozotttakony csiricsáré csomagolásban kitenni az ablakba a muskátlik mellé had lássák hogy nekem ilyen is van. Józan ésszel eljutni a paranoiáig, a skizofréniáig, ez Strindberg. De ő nem akasztotta le eme zavarodottság gyümölcseit még életében, hiszen akkor még nem sikk "hülyének" lenni. Hogyan is érthetné még őt bárki is, egy 20 perces referátum erejéig. Szeretni őt meg nem tudom milyen megfontolásból tudja, hiszen ha van totális ellentéte egy a realitás mocskosságától megfásult depressziós, egykor végtelenül naív és rácsodálkozó férfi léleknél, az mindenképpen egy felszínes női kacérság, vagy még rosszabb, mely semmit nem tud igazán, velőtrázóan átélni, hanem mindent mint egy sherpa, időszakosan a hátára kap, aztán amikor már nincs szüksége rá egyszerűen leveti magáról, mint egy elhasznált kifakult pörköltpecsétes atlétát. De beszéljen helyettem az idézet:

Thomas Mann írja:

"Wie stark sich in seinen verzweifelten Kampf gegen diese [bürgerliche Gesellschaft], in der er doch immer nach 'Erfolgen' strebt, ein Elementares und Dämonisches mischt, dafür ist das stärkste Beispiel sein Verhältnis zum Weibe, worin die Polemik gegen moderne Emanzipationsideen die geringste Rolle spielt und eine desto größere der ewige mythische Todhaß der Geschlechter. Es gibt in keiner Literatur eine teuflischere Komödie als seine Eheerfahrungen, als seine Verfallenheit an das Weib und sein Grauen vor ihm, seine heilig monogame Verehrung und Verklärung der Ehe und sein völliges Unvermögen, es darin auszuhalten. "

A félreértés valószínűleg onnan eredhet, hogy egy nőnek valószínűleg tetszik valamicskét az hogy Strindberg nem tud túllépni rajtuk, erre a fogasra akasztja fel egész irodalmi leplét, ez a gerince mindennek, férfi-nő, nő-férfi. És mi ne tetszene jobban egy nőnek, mint az, hogy már megint ő van a középpontban. Ha saját magát semminek érzi, akkor legalább egy vérremenő örök harc egyik tagjaként vindikáljon magának szerepet. Csakhogy ez természetesen félreértés. Hiszen ha ennyire megfáradt, reális, a naturalizmus poklában fogant szerepet kell vállalnia ahhoz, hogy egyáltalán a színpadon legyen, akkor inkább jobban tenné a függöny mögött maradna, és hagyná szerepelni azt akinek tehetsége és kvalitása is van hozzá.

Tegyük fel a kérdést. Mit szerethet egy nő Strindbergben? Hiszen a nőkről ábrázolt képe, egyszerűen siralmas, még ha igaz is. Ezt szereti? Vagy azt szereti, azon élvezkedik hogy egy író ebbe ment tönkre, netán még szent feladatának fogja tekinteni azt is hogy ő is hasonlóképp cselekedjen, és a férfi naivitást végképp letörje, lerombolja, leigázza, lesöpörje és helyébe egy a mostani társadalomból oly jól ismert vadorzó, pusztán az érzéki vágyakra hajazó. magából kifordult, razírozott, hímnős kéjelgőt faragjon, akinek első gondolata a nő, második gondolata a nő, és a harmadik gondolata a nagybetűs nő? Természetesen nem Isten, nem erkölcs, és nem a szépség egyéb mértékletes élvezete. Neeeem. Hol értheti meg azt a szenvedést, azt a végtelen velőtrázó hányingert keltő fáradt kínt, amit végig kellett élnie, minden egyes nap. Legfeljebb annyira érti meg, mint a párduc háborgó lelkét pereccel és vattacukorral a ketrec előtt sikoltozó gyermek. Soha nem jut el ahhoz, hogy könnybelábadt szemmel, átérezve a kiszámíthatatlan energiára kötött szorító csomót, melynek csak egy rés kéne és a gyötört, átforrt, égető epét olyan energiával öklendezné ki sugárban a körülötte lévőkre, olyan tépő, szaggató, marcangoló ösztönös dühvel pusztítana válogatás nélkül, amit senki sem élne túl.